Mi történt a magyar színházakkal?
Az elmúlt napokban ismét a figyelem középpontjába kerültek a magyar színházak, különösen az Operettszínház. Ez azonban csak apropó arra, hogy feltegyek egy kérdést, amely nézőként és marketingesként is régóta foglalkoztat: mi történt a magyar színházakkal? Ez a kérdés a hozzászólásokban és a színházi csoportokban is állandó téma, nem csupán egy marketinges igazságkeresése.
Természetesen ma is vannak kiváló társulatok, születnek remek előadások, és dolgoznak fantasztikus művészek. Mégis úgy érzem, hogy valami megváltozott, ha távolabbról ránézünk a teljes magyar színházi életre. Szinte eltűntek azok a produkciók, amelyekért az emberek akár az ország másik végébe is elutaztak. Számomra ilyen volt a miskolci Producerek, a „régi” Operettszínház több produkciója, a győri Elisabeth és a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház több előadása. De emlékszem, ilyen produkciók voltak Szegeden is: 1984, Mária országa vagy a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog. Az 1984 számomra olyan produkció volt, amely bárhol a világon megállta volna a helyét. A Mária országa kapcsán pedig Botos Éva – Kotromanics Erzsébet régens királyné szerepében – olyan energiával és olyan játékkal volt jelen a színpadon, hogy a neve azonnal beíródott a nézők emlékezetébe.
Egy-egy premier eseményszámba ment, ünnep volt. A sikeres darabokra hónapokkal előre elfogytak a jegyek, a nézők pedig újra és újra visszatértek, utaztak városról városra. Ma sok esetben azt látom, hogy a néző háttérbe szorult. Mintha a produkciók egy része nem elsősorban a közönségnek készülne, hanem azért, mert lehetőség volt rá, nem kellett jogdíjat fizetni, rendelkezésre állt a forrás, vagy egyszerűen el kellett készíteni az előadást. Pedig a színház végső soron a nézőkért létezik, és nem az igazgató, a főrendező, a rendező vagy a művészeti vezető játszótere.
Marketingesként különösen feltűnő számomra a kommunikáció hiánya és a meglévő kommunikáció sok esetben tapasztalható unalmassága, illetve szakmaiatlansága. Egy előadás vagy premier nem attól lesz sikeres, hogy néhány nappal korábban megjelenik három Facebook-poszt. Egy új produkciót hónapokon keresztül kell felépíteni: kulisszafotókkal, interjúkkal, a próbafolyamat bemutatásával, videókkal, sajtómegjelenésekkel és a művészek aktív bevonásával. Ez komoly marketinges és sajtós munka – főleg úgy, hogy eközben az éppen futó produkciókkal is folyamatosan foglalkozni kell. A premier után pedig ugyanilyen fontos fenntartani az érdeklődést, hiszen a munka a premierrel nem fejeződik be; az csupán egy mérföldkő a marketingfolyamatban. Itt szeretném megjegyezni, hogy az ország több színházában dolgoznak kiváló marketinges és kommunikációs szakemberek, akik a lehetőségeikhez mérten mindent megtesznek. Van, ahol az anyagi lehetőségek korlátozottak, máshol felsőbb utasításra kell bizonyos produkciókkal kiemelten foglalkozni, holott kulturális szempontból lenne más előadás is, amely nagyobb figyelmet érdemelne.
Ugyanilyen fontos lenne a művészek személyes márkájának tudatos építése. Számos kiváló színész dolgozik ma is magyar színházakban, mégis előfordul, hogy hónapokig alig jelenik meg róluk tartalom a közösségi médiában vagy a sajtóban. Pedig a közönség nemcsak az előadásokat szereti, hanem az embereket is. Ha egy művész ismertté válik, abból a színház is profitál, miközben a művész szakmai márkája is folyamatosan épül. Évek óta azt látjuk, hogy sokszor olyan személyes márkák épülnek – sok esetben tudatosan az adott színház által –, amelyek sem szakmailag, sem népszerűségük alapján nem indokoltak. A nyugati mintákat nézve a nagy művészek és közönségcsalogató sztárok farvizén kell felépíteni a fiatal művészeket, az új generációt. Természetesen ehhez alapfeltétel a tehetség és az elhivatottság. Számomra elfogadhatatlan – marketingesként pedig érthetetlen –, amikor egy produkcióban szerepel két-három nagy művész, akiket a közönség ismer és szeret, a színház kommunikációja mégis úgy mutatja be a sokak számára ismeretlen művészeket, mintha már kész sztárok lennének, miközben szakmai ismertségük és közönségbázisuk ezt még nem támasztja alá. A XXI. században számtalan kommunikációs eszköz áll rendelkezésre, amelyeket a színházak sok esetben nem használnak ki.
Egy művészi karrier és egy valódi márkanév felépítése még tehetség mellett is hosszú évek munkája. Nem lehet egyik pillanatról a másikra sztárt faragni egy művészből. A személyes márka építése ma már nemcsak a tehetségen múlik, hanem a tudatos marketingen és PR-on is. A rendszeres kommunikáció, a sajtómegjelenések, a közösségi média és a közönséggel való aktív kapcsolattartás egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy egy művész ismertté, hitelessé és hosszú távon is keresetté váljon.
Marketinges szemmel egy művész személyes márkájának építéséhez legalább ez a 10 legfontosabb PR- és marketingeszköz szükséges:
– Személyes márka (Personal Branding) – tudatos arculat, egyedi stílus, következetes kommunikáció.
– Közösségi média jelenlét – Facebook, Instagram, TikTok, YouTube vagy LinkedIn rendszeres, értékes tartalmakkal.
– Sajtókapcsolatok (PR) – interjúk, cikkek, televíziós és rádiós megjelenések, kulturális magazinok.
– Kulisszák mögötti tartalmak (Behind the Scenes) – próbák, felkészülés, öltözői pillanatok, videónaplók.
– Professzionális fotó- és videóanyagok – egységes portrék, előadásfotók, rövid promóvideók.
– Saját weboldal és online portfólió – életrajz, szerepek, galéria, sajtóanyagok, kapcsolatfelvételi lehetőség.
– Médiamegjelenések és podcastok – beszélgetések, szakmai és személyes történetek bemutatása.
– Közönségépítés és hírlevél – saját rajongói közösség kialakítása, exkluzív hírek és elővásárlási lehetőségek.
– Együttműködések és partnerségek – közös projektek más művészekkel, kulturális intézményekkel, márkákkal vagy jótékonysági szervezetekkel.
– Reputáció- és válságkommunikáció – hiteles kommunikáció, gyors reakció a kritikákra, tudatos online hírnévkezelés.
Emellett még legalább harminc olyan marketingeszközt tudnék felsorolni, amelyek egy művész vagy egy produkció sikerét segíthetik. Színházi marketingesként ezeket az eszközöket folyamatosan és tudatosan kell alkalmazni egy-egy produkció, valamint a vezető művészek kommunikációjában is. A kulturális marketing ezért nem kampányszerű feladat, hanem folyamatos, összetett és nagy odafigyelést igénylő munka. Évekkel ezelőtt jelentkeztem az Operettszínház marketinges pozíciójára. A jelentkezésem és az akkori marketingtevékenységről megfogalmazott – talán a kelleténél őszintébb – szakmai véleményem miatt végül más kapta meg a pozíciót. Ha azonban az élet úgy hozza, és egyszer lesz olyan intézmény, produkció vagy feladat, amely ezt a szemléletet szeretné követni, akkor a hazai színházi világot örömmel segítem a munkámmal.
Azt is látni kell, hogy a művészek megbecsülése nem csupán erkölcsi kérdés. Nehéz hosszú távon csúcsteljesítményt várni úgy, hogy sokan a színházi munka mellett folyamatosan más fellépésekből próbálják biztosítani a megélhetésüket. Ez nem a művészek hibája, hanem egy olyan rendszer következménye, amelyben gyakran egyszerre kell több fronton helytállniuk. Nem lehet este 7-kor százszázalékos teljesítményt nyújtani, ha valaki előtte délután 2-kor még egy másik fellépésen szerepelt. Ha külföldi példákat nézünk – akár Londonban, akár Bécsben –, jól látszik, hogy a produkció menedzsmentje, a marketingcsapat és a művészek kommunikációja szorosan együtt dolgozik. Egy sikeres előadás nemcsak a színpadon készül el, hanem hónapokkal korábban, a kommunikációban is.
Nagyon furcsa azt látni, hogy bizonyos színészek kiszorultak a klasszikus kőszínházakból, és becsülendő módon akár egy magán- vagy utazó színház tagjaként járják az országot. Neveket nem említenék, de több olyan művész is eszembe jut, aki megérdemelne egy-egy nagyobb produkciót. A „nagyobb” számomra nem feltétlenül anyagi értelemben jelent nagyobb lehetőséget, hanem egy társulathoz, egy intézményhez való tartozást, valamint a szakmai megbecsülést és törődést. Ez mindenkinek jót tenne: erősödne a művészi önbecsülés (bár vannak, akiknél ez talán már túlépült), épülne a művész személyes márkája, ami hosszú távon a jegyeladásokra és a nézőszámra is pozitív hatással lenne – nemcsak az utazó színháznak, hanem az anyaszínháznak is. Ezzel szemben korábban nem volt ritka, hogy a művészeti titkárság éppen arra a napra osztotta be a művészt, amikor már vidéki előadása volt. Ez akkor lett volna szakmailag indokolható – és etikus –, ha az adott szerepre nem állt rendelkezésre váltás vagy helyettesítés. Más esetben ez számomra inkább rossz vezetői döntésnek tűnik. Számomra az is nehezen érthető, hogy a viszonylag alacsony magyar előadásszámok mellett számos zenés produkció hármas szereposztásban fut. Ez véleményem szerint a budapesti zenés színházi élet egyik problémája, a közönség szempontjából is. Ha egy főszereplő négy-öt egymást követő estén sem tudja eljátszani a szerepét, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy valóban megfelelő-e számára az adott szerepkör.
Az erkölcsi megbecsülés egyik jele lehetne az is, ha a színházak jutalomjátékokkal tisztelegnének bizonyos nagy művészek előtt. Ha ők színpadra lépnek, akkor én – sok más nézőhöz hasonlóan – szeretnék időben értesülni róla. 2026 őszén bemutatnak egy Örkény István-darabot, amelyben két magyar művészlegenda lép színpadra. Őszintén remélem, hogy ez a produkció kiemelt kommunikációs kampányt kap majd, hogy minél többen láthassák ezt a két kiváló színésznőt a színpadon.
A fiatalabb művészek nagy része is egyfajta légüres térbe került, mert sok esetben a színházaktól nem kapják meg azt a szakmai kommunikációs hátszelet, amely jelentős segítséget jelenthetne a pályájuk építésében. Egy Facebook-poszt vagy az előadásdátumok feltöltése önmagában nem elegendő ehhez. Furcsa volt látni, hogy évekkel ezelőtt azok a fiatal tehetségek kezdtek elmenni – vagy küldték el őket, vagy maguktól távoztak – például az Operettszínházból, akik a következő generáció meghatározó művészei lehettek volna az intézményben. Két fiatal színésznő például alig két utcányira a Nagymező utcától játszott főszerepeket, miközben az Operettszínház társulatának tagjai voltak, és nagyszínpados produkciókban is többször bizonyították tehetségüket.
Ha bárki úgy érzi, hogy művészi pályájához tudatosabb kommunikációra, személyes márkaépítésre vagy marketingstratégiára lenne szüksége, keressen bizalommal. Üljünk le egy kávé mellé, beszélgessünk, és nézzük meg, van-e olyan közös metszéspont, ahol a szakmai együttműködés valódi értéket teremthet. Kapcsolat >>> www.marketingespresso.hu/
Őszintén remélem, hogy a magyar színházi élet újra eljut oda, ahol ismét lesznek olyan előadások, amelyekért érdemes utazni, amelyekről mindenki beszél, és amelyekre percek alatt elfogynak a jegyek. Remélem, hogy a néző ismét a középpontba kerül, a művészek megkapják a nekik járó figyelmet, és a marketing nem szükséges rosszként jelenik meg, hanem a színház természetes és elengedhetetlen részeként. Mert egy igazán sikeres színház nemcsak kiváló előadásokat hoz létre, hanem élményt épít már az első hír megjelenésétől egészen a függöny legördüléséig.
Sikeres munkát kívánok minden magyar színháznak és a benne dolgozó kollégáknak!
